A „patológiás hazudozó” kifejezést sokszor dobálják, de a valóságban nem arról van szó, hogy valaki néha ferdít. Itt egy tartós mintáról beszélünk, ahol a hazugság nem eszköz, hanem alapműködés. És pont ez az, ami alattomos: elsőre nem feltétlenül látványos.
Az egyik legárulkodóbb jel, hogy a hazugság nem kivétel, hanem reflex. Az ilyen ember nem csak akkor ferdít, amikor haszna van belőle, hanem szinte automatikusan. Nem egy-egy helyzetben, hanem folyamatosan, különböző témákban és különböző emberek előtt. A viselkedés nem kontextusfüggő, hanem állandó.
Ezzel összefügg, hogy a történeteik gyakran nem állnak össze. Ugyanaz az esemény más részletekkel kerül elő újra és újra, mintha menet közben íródna. Nem feltétlenül azért, mert ügyesen manipulálnak, hanem mert a mennyiség miatt nem tudják követni, mit mondtak korábban.
A motiváció hiánya szintén gyanús. A legtöbb hazugságnak van célja, például elkerülni a következményeket vagy előnyhöz jutni. Itt viszont sokszor nincs egyértelmű nyereség. A hazugság önmagáért történik, vagy egy belső feszültséget csökkent, nem pedig konkrét helyzetet old meg.
Gyakori az is, hogy teljesen jelentéktelen dolgokban sem mondanak igazat. Olyan részleteket is kitalálnak, amelyek könnyen ellenőrizhetők, vagy egyáltalán nem számítanak. Ez az a pont, ahol a dolog már nem stratégia, hanem minta.
Végül van egy kevésbé egyértelmű jel: a belső feszültség. A közhiedelemmel ellentétben sok ilyen ember nem teljesen közömbös. Előfordul, hogy később megbánást érez, vagy maga sem érti, miért hazudott. A probléma az, hogy ez a felismerés nem állítja le a viselkedést, mert a hazugság egyfajta rosszul működő megküzdési mechanizmussá válik.
A lényeg nem az, hogy valaki hazudik-e, mert ez mindenkivel előfordul. Hanem az, hogy ez mennyire rendszeres, mennyire indokolatlan, és mennyire kezd el torzítani minden interakciót. Egy ponton túl ez már nem egyszerűen kellemetlen, hanem teljesen szétveri a bizalmat.
