Az egyedüllétet a társadalom gyakran megkérdőjelezi: Egy tapasztalati beszámoló az elfogadás hiányáról és a szerelmi kapcsolatok idealizálásáról.
„Biztosan megtalálod még a megfelelő párod. Minden fazékhoz illik egy fedő.” – Ilyen mondatokat szinte minden egyedülálló hallott már. Ezekben a látszólag kedves közhelyekben azonban mindig ott rejtőzik egy vádlás is: Valami nincs rendben veled.
A romantikus kapcsolat a társadalomban hatalmas jelentőséggel bír. Újra és újra azt halljuk, hogy a szerelem, a boldogság és a párkapcsolat elengedhetetlen. Senki sem kérdőjelezi meg, ha valaki párkapcsolatban él, de mindenki megkérdőjelezi az egyedüllétet. Vajon a kapcsolat nélküli élet valóban „abnormális”?
Laura már 16 évesen megtapasztalta az első nyomást: amikor minden barátnője párt választott, ő egyedül maradt. Ez zavarta, mert úgy érezte, valami nincs vele rendben. Az iskolában arról beszélgettek, milyen volt az első csók – Laura viszont kimaradt ebből. Ez a különbözőség egyre jobban nyomasztotta.
A félelem, hogy a szerelemről lemarad
Évek teltek el, Laura továbbra is egyedül maradt. 18 évesen sem volt párja, és még az érettségit és a tanulmányai végét is kapcsolat nélkül élte meg. Most 22 éves, és még mindig nem volt komoly barátja. Ez idő alatt egyre jobban felerősödött benne az érzés: „Valami nincs velem rendben.”
Mindig újra hallotta a megjegyzést: „Biztosan megtalálod majd.” Ez a mondat inkább megkérdőjelező volt, semmint vigasztaló. Mintha kötelező lenne kapcsolatban élni. Laura ezért sokáig azt gondolta, hogy ez vele szemben egyfajta hiányosság.
De mi van akkor, ha az embernek egyszerűen nincs kedve kompromisszumot kötni? Ha valaki inkább saját útját szeretné járni, ahelyett, hogy mindenáron partnert keresne? Laura úgy véli: „Ez teljesen rendben van. És nem kellene emiatt rosszul érezni magát senkinek.”
Mit kellene változtatni a társadalomban?
Egy másik szakértő bírálja a nyomást, amelyet a társadalom az egyedülállókra helyez, és azt az elvárást, hogy az embernek feltétlenül párkapcsolatban kell élnie. A boldogság nem attól függ, hogy van-e párunk.
A média és a család is gyakran erősíti az elvárást, hogy a „teljes élethez” partner kell. Gyermekmesékben mindig a „boldog pár” a végkifejlet, a filmekben pedig a szerelem a csúcspont. Ez a mintázat azt sugallja: csak párkapcsolattal lehet teljes az élet.
A társadalomnak azonban el kellene fogadnia, hogy a boldogság más formákban is létezhet. Barátokban, családban, hobbiban, önmegvalósításban. És nem szabadna összekapcsolni az egyedüllétet azzal, hogy valaki boldogtalan.
