Sok fiatal hallja azt a tanácsot, hogy ha a húszas évei elején még egyedülálló, az teljesen normális. Egy új kutatás szerint ez valóban igaz egy ideig – de van egy pont, amikor a tartós egyedüllét már mérhetően hatni kezd a mentális jóllétre.
A vizsgálat azt mutatja, hogy körülbelül 18 éves korban kezd el szétválni a két út: azok, akik ekkor még egyedülállók maradnak, átlagosan valamivel gyorsabb csökkenést tapasztalnak az életelégedettségükben, mint azok, akik kapcsolatba kerülnek. Eleinte ez a különbség még viszonylag kicsi, de a tendencia már ekkor megjelenik.
19 éves kor körül a kutatók szerint a magány érzése kezd érezhetően erősödni. A fiatal felnőttek többsége ebben az életszakaszban amúgy is sok változáson megy keresztül – költözés, egyetem, munka, új baráti kör –, de azok, akik tartósan egyedülállók maradnak, gyakrabban számolnak be izolációról és társas hiányérzetről.
A különbség igazán a húszas évek közepére, nagyjából 24 éves kor körül kezd erősödni. Ekkorra a kutatás szerint a jóllét és a magány közti eltérés már jóval látványosabb azok között, akik párkapcsolatban vannak és azok között, akik hosszabb ideje egyedülállók.
Fontos azonban, hogy a kutatók nem azt állítják: az egyedüllét önmagában mentális problémát okoz. A hatás inkább a tartós magányhoz kapcsolódik. Ha valaki egyedülálló, de erős baráti és családi kapcsolatai vannak, a mentális egészség szempontjából sokkal kevésbé jelent kockázatot a párkapcsolat hiánya.
A tanulmány egyik érdekes megfigyelése az volt, hogy amikor a résztvevők először kerültek párkapcsolatba, a jóllétük rövid és hosszú távon is javult: nőtt az életelégedettségük és csökkent a magányérzetük. Ugyanakkor a depressziós tüneteknél ez a hatás kevésbé volt egyértelmű.
A kutatók szerint a lényeg nem az, hogy mindenkinek párkapcsolatban kellene lennie egy bizonyos életkorig. Inkább az, hogy az emberi kapcsolatok – romantikus vagy baráti – kulcsfontosságúak a mentális jóllét szempontjából, és a tartós elszigeteltség az, ami valóban kockázatot jelenthet.
